Uesiba Morihei, az aikidó alapítója 1883. december 14-én született egy tehetősebb földműves családban, a mai Tanabe tartományban.

Kisfiúként eleinte inkább gyenge és beteges volt, jobban szeretett olvasni, mint kint játszani. Nyolcéves korában egy singon pap irányításával kínai klasszikusokat kezdett tanulni, de jobban érdekelték a titokzatos buddhista szertartások. Úgy gondolta, egy nap majd maga is szerzetes lesz.

A középiskolát már egy év után otthagyta. Untatták az órák, és nyughatatlan természe-te praktikusabb célt igényelt. Mivel számtanból mindig jeles volt, egy könyvelőiskolába iratkozott, és egy év múlva már könyvelősegédként dolgozott. Húszéves sem volt, amikor a helyi adóhivatal szakértője lett. Kiváló dolgozó volt, elismerték, de egy, a helyi halászok és parasztok ellen irányuló új adótörvény kapcsán fellázadt.

Azt remélve, hogy gazdag kereskedő lesz, Morihei 1901-ben Tokióba utazott. Sikerült neki egy nagyobb papírkereskedést nyitnia, de ez sem elégítette ki jobban, mint az adókönyvelés. Néhány hónapon belül becsukta a boltot.

Rövid tokiói tartózkodása idején kezdett vonzódni a harcművészetekhez. Nagyszerűen érezte magát a Kito-rijú dozsó dzsudzsicu, és a Sinkadzs-rijú központ kardvívó óráin. Egy komoly betegség, a beri-beri kényszerítette haza. Röviddel ezután, 19 évesen összeházasodott Itogava Hacuval.

Morihei gyorsan visszanyerte egészségét, de nem tudta mihez kezdjen. Háborús viharfelhők tornyosultak Japán és Oroszország felett, és az indulatos fiatalember elhatározta, hogy belép a hadseregbe és 1903-ban belépett a gyalogsághoz.

A kemény gyakorlásokon tanúsított buzgalma, határtalan energiája felkeltették felette-sei figyelmét, és gyorsan haladt előre. A bajonettharcban hírnevet szerzett különleges képességeivel. Kitüntetéssel szolgálta végig a mandzsúriai harcokat. Állítólag itt fejlődött ki benne a csodálatos képesség: előre megérezte a feléje irányuló támadó szándékot.

Négyévi katonáskodása alatt tett szert rendkívüli fizikai kondíciójára (154 cm-es magasságához kb. 80 kg testtömeg járult). Ekkor kapta első budo oktatói engedélyét is, a Jagijú iskolában Naka Maszakacu mestertôl. (Ez egy dozsó Szakai-ban, Oszaka külvárosában, ahol Ueshiba hosszabb ideig állomásozott.)

Ezután hazatért, de nem tudott nyugton maradni. Fia viselkedését látva, Joroku építtetett egy dozsót a birtokon, és meghívta oda tanítani Takaki Kiojicsit, a jól ismert dzsudzsicu mestert. Morihei belevetette magát a gyakorlásba, és viselkedése szemlá-tomást megváltozott.

Ugyanezen idő alatt nagy hatást gyakoroltak rá Mainakata Kumaguszu tanai (ő egyébként több évig tanult az USA-ban és Angliában is). Kumaguszu bátorította őt, és több mint 80 ember döntött úgy, hogy vándoroljanak el. 1912 tavaszán az akkor 29 éves Morihei feleségével, kétéves lányával elvezette a kis csoportot a vadregényes Hokkaidóra.

A sziget hűvös északkeleti részén telepedtek le, Sirataki falu mellett. A dolgok baljóslatúan indultak. Senki sem tudta, hogyan kell burgonyát termeszteni, és a korai fagyok, a hűvös nyarak és kemény telek három egymás utáni évben elsöpörték a termést. A vadonbeli zöldségeken és halon tengődő úttörők közül nem egy megbánta tettét, és nem is haboztak Morihei-t hibáztatni helyzetükért. Szerencsére a körülmé-nyek úgy alakultak, hogy hirtelen megnőtt a fakitermelés iránti igény, és a falu virágzásnak indult.

A Hokkaidón eltöltött évek legemlékezetesebb eseménye számára azonban a Dajito rijú iskola aiki-dzsicu oktatójával, a nagy Takeda Szokakuval történt találkozása volt.

A hagyomány szerint a Dajito iskolát 1100-ban alapította Minamoto (ti. Gendzsi) Josimicu, Seiva császár hatodik leszármazottja. Josimicu fia, Josikijo Kogába (ma Jamanasi tartomány) költözött, és megalapította a Takeda klánt. A családban generá-ciókon át titokban adták tovább a Dajito iskola művészetét. 1574-ben Takeda Kunicugu Aizuba (Fukurima tartomány) költözött, ahol speciális osiki-ucsi (belső használatra szánt), vagy o-dome (titkos) technikákat oktattak, kizárólag magas rangú Aizu-beli szamurájoknak, mintegy háromszáz éven át.

Takeda Szokaku (1860-1943), Szoemon unokája rendkívül sokoldalú volt. Oktatói engedélyt kapott az Ono-ha-Itto kardvívó iskolától, tanulmányozta a "vívószent", Szakakibara Kenkicsi iskoláját, és jártas volt a dárdával való harcban is. Az ördögien vívó Szokaku az ország minden dozsójában vihart kavart, sok ezer versenyen vett részt, és csaknem mindig nyert.

Uesiba 1915 februárjában találkozott vele, amikor egy napon Engaruba utazott. Morihei egy hónaposra nyújtotta meg tartózkodását, hogy új mesterével gyakorolhas-son.

Siratakiba visszatérve dozsót nyitott, ahova meghívta Takeda mestert. Házat épített neki, és gondoskodott az ellátásáról. Összesen mintegy 100 teljes napnyit tanult Szokakunál, a fennmaradó időt magántanulmányokkal töltötte.

1919 novemberében nagyon rossz híreket kapott apja állapotáról. Mélyen érintette a dolog, ezért elhatározta, hogy visszatér Tanabébe. Felszámolta minden vagyonát, és családjával hazaindult.

Útközben hallotta a hírt, hogy Ajabében egy ritka szellemi képességekkel bíró, igazi egyéniség él: Oniszaburo Degucsi.

Morihei mindenképpen találkozni akart vele. Imát szeretett volna kérni apja felgyógyulásáért, ugyanakkor ismét eluralkodott rajta a "szellemi táplálék" iránti igény.

Morihei apja 1920. január 2-án elhunyt, sajnálatos módon 2 nappal azelőtt, mint hogy ő Tanabébe ért volna. Tragikus fájdalmában több hónapot töltött meditációval, néha jámbor eszelősséggel imádkozott a hegyekben. Végül elhatározta, Ajabébe utazik, hogy Oniszaburo Degucsi irányítása alatt tanulmányozza az Omoto Kiót.

Az Omoto Kió, avagy a "Nagy Eredet Tana" egy sinto vallási szekta, amelyet - miután számos "isteni kinyilatkoztatást" kapott - egy Nao Degucsi nevű nő alapított. Tanait veje, Kitaszaburo Ueda terjesztette tovább. (Ő változtatta nevét késôbb Oniszaburo Degucsira.) Az Omoto Kió vallás három szabályt ad hívőinek, hogy közelebb kerüljenek Istenhez:

1. Tanulmányozzátok a természet valódi teremtményeit (fajait), és megismeritek Isten testét!
2. Vizsgáljátok meg a tökéletes világmindenség funkcióit, és megismeritek az isteni energia forrását!
3. Figyeljétek meg az élőlények viselkedését, mentalitását, és megértitek Isten lelkét!

A hatóságok nem nézték jó szemmel Degucsi tevékenységét. Felségsértésért, majd később a sajtótörvény megsértéséért is bebörtönözték. 1924-ben, nagy titokban (mivel éppen ajabei száműzetésre ítélték a császár elleni tiszteletlensége miatt), néhány hívével, köztük Ujesibával elhagyta Japánt, hogy az akkor még Kínához tartozó Mongóliába utazzon.

Működésük területén azonban abban az időben kínai és japán seregek néztek egymással farkasszemet, így nem csoda, hogy a kínai házigazdák nem voltak túl barátságosak, ezért a naiv hittérítőknek állandóan menekülniük kellett. Végül is elfogták, láncra verve bebörtönözték őket. Több hónapos fogság után éppen golyó általi kivégzésükhöz készültek, amikor az utolsó pillanatban, a japán konzul közbenjá-rására, megérkezett a kegyelem. Degucsit 1935-ben feleségével és 50 közeli követőjével együtt letartóztatták, majd életfogytiglani börtönre ítélték. 1942-ben óvadék ellenében elengedték; életének hátra-lévő hat évét visszavonulva, versírással és fazekassággal töltötte.

Az Omoto-Kió tanok és Degucsival való szoros kapcsolata alaposan befolyásolták Uesiba gondolkodását. Degucsi, hogy alakítsa ki saját stílusát, mert a Dajito iskola módszerei túlságosan harcorientáltak, és nem szolgálják azt a célt, hogy az ember "azonosuljon" Istennel, vagy hogy összhangban éljen mindenki mással.

Ajabébe visszatérve még intenzívebben folytatta a gyakorlást, mint eddig. Tanítványa-inak valódi kardokat adott, és megparancsolta nekik, hogy próbálják kettévágni. 1925 tavaszán egy kendo-instruktor jelentkezett az ajabei dozsóba, hogy kipróbálja Morihei képességeit. A kendomester több órán át szakadatlan hévvel támadott. Uesiba a hosszú gyakorlás alatt kifejlesztett "hatodik érzékével" (saját elmondása szerint, mintha egy fényvillanás jelezte volna előre a támadások irányát) könnyedén elkerülte a támadó fakardjának vágásait, csapásait.

Miután a kendomester elment, Morihei visszavonult kertjébe pihenni. Mint később beszámolt róla:

...hirtelen mennyei fény árasztotta el. Úgy érezte, mintha a remegő földből előgomolygó aranyfelhők szertefoszlatták volna az anyagi és szellemi világot, mintha eggyé vált volna a világmindenséggel.

Ekkor jött rá, hogy az igazi Budo célja a minden élőlény áhította szeretet. Negyvenkét éves volt ekkor.

Az Uesiba szentély Ajabében eredetileg az Omoto Kió híveknek épült, de ahogy Morihei híre egyre jobban terjedt, sok nem hívő - elsősorban katona - járult elé belépési engedélyért.

Degucsi bátorította, hogy váljon külön az Omoto Kió szervezettől, költözzön a fővárosba és alakítsa ki a saját rendszerét. 1927-ben az Uesiba család házat bérelt Tokió Siba Sirogane negyedében, és Morihei egy a Simazu herceg által átalakított biliárdteremben kezdett órákat adni. A következő években többször költöztek, majd az egyre több jelentkező miatt Usigoméban létesítettek dozsót és rezidenciát (jelenleg ez az aikidó vezetőinek dozsója).

Kano Dzsigoro, a dzsúdó alapítója - miután saját szemével győződött meg Morihei aiki technikáiról - kijelentette: "Ez az én ideális budóm, az igazi dzsúdó!"

Számos kiváló Kodokan-tanítványt küldött Ujesibához tanulni. Egyikük, Mocsizuki Minoru, később saját aikido stílust fejlesztett ki.

1931-ben kész lett a Kobukannnak nevezett dozsó, és egy évre rá megalapították a Budo Fejlesztő Társaságot, ahol Morihei volt a vezető instruktor. Sioda Gozo, a Josinkan Aikidó későbbi vezetője is ekkortájt kezdett el itt tanulni. Mindig szoros kapcsolat volt a Szokaku-féle kardvívás és Uesiba aikidója között (ők ketten talán a kor legjobb vívói voltak), sőt egy ideig kendo szakosztály is működött a Kobukanon.

A II. világháború kitöréséig rendkívül szorgalmas oktatás folyt a Kobukanon. Morihei ezenkívül speciális órákat adott a katonai főiskolákon és rendőrakadémiákon, valamint oktatott színészeket, táncosokat és szumó birkózókat. Morihei a császári uralom lelkes támogatójának tünt. Tanított a katonai főiskolán, számos tanítványa volt a háborút irányító tábornokok közül, elment Mandzsúriába az ottani bábkormány meghívására stb. Ugyanakkor fia írta róla, hogy a háború előtt és alatt is sokszor hallotta apját keserűen panaszkodni:

"A katonaságot az állam szörnyen vakmerő, meggondolatlan őrültjei irányítják, akik vallási elvek leple alatt ártatlan polgárokat mészároltatnak le és mindent elpusztí-tanak. Isten akarata ellen cselekszenek, és ennek csak sajnálatos, szomorú vége lehet. Az igazi budó az életet kell, hogy táplálja, erősítse a békét, a tiszteletet és a szeretetet, ne akarja fegyverekkel szétrombolni a világot."

Uesiba utalt rá, hogy 1942-es Ivamába költözése többek között azért történt, mert sejtette, hogy a háború nem fog Japán számára jól végződni, és remélte, hogy az aikidó már egy új korszak hitvallása lesz.

Valóban, a háború kiürítette a Kobukan dozsót és Morihei az említett okok miatt, valamint a városi élettől és egy nagy központ adminisztrációjától fáradtan elhatározta, hogy visszatér vidékre, ahol gyakorolhatja az aikidót és a földművelést is. Gyakran mondogatta: "Számomra a budó és a földművelés egy és ugyanaz!" Fiára ruházta át a tokiói dozsót, lemondott hivatali pozícióiról és feleségével elhagyta Tokiót, hogy letelepedjenek a néhány évvel azelőtt vásárolt birtokukon, az Ibaragi tartománybeli Ivama nevű faluban. Itt élte át Uesiba a háború hátralévő éveit, nyugalomban a földet művelve és gyakorolva, valamint felügyelve a Suren dozsó és az Aiki szentély építkezését. Tulajdonképpen Ivamát tekinthetjük az aikidó igazi szülőhelyének. Először aiki-dzsucunak, majd aiki-budónak nevezték a módszert, és inkább művészetnek tekintették. 1942-től (amikor az aikidó kifejezést először használták hivatalosan) 1952-ig Morihei folyamatosan tovább finomította a technikákat, és tökéletesítette az aikidó filozófiáját.

Japán 1945-ös kapitulációja után a tanítványok azt hitték, vége az aikidónak, de Uesiba biztos volt az ellenkezőjében: az aikidó virágozni fog, és az egész világ megismeri valódi értékeit. Így is történet. 1948-ban létrejött a japán Aikikai (Aiki Szövetség), hogy támogassa az aikidó elterjedését bel- és külföldön. Uesiba a szervezést fiára és tanítványaira hagyta, ő maga jobban kedvelte az ivamai edzéseket. Mindennap hajnali ötkor, ünnepnapokon háromkor kelt, imádkozott és meditált órákon át, majd az időjárástól függően tanult vagy a földjét művelte. Esténként pedig vezette az edzéseket.

Az aikidó a II. világháború után gyorsan terjedt. Ebben nagy szerepe volt a központi vezetőség (Hombu dozsó, Tokió) áldozatos munkájának. Instruktorok indultak útnak szerte a világban, és ma már minden földrészen ismert harcművészet az aikidó. Uesiba Morihei, az aikidó alapítója "O Szenszej"-ként vált világhírűvé, és számos kitüntetést kapott a japán kormánytól.

1969 tavaszán Morihei beteg lett. Kórházba szállították, ahol megállapították, hogy májrákja van. Saját kérésére hazaszállították. Amikor állapota kritikusra fordult, minden jó barátja, tanítványa meglátogatta. Ekkor megadta utolsó instrukcióit:

"Az aikido az egész világ számára van. Sohase gyakoroljátok öncélúan, mindig csak a másik emberért."

1969. április 26-án kora reggel a 86 éves mester megfogta fia, Kissomaru kezét és elmosolyodott.

"Vigyázz a dolgokra!" - mondta és meghalt. Két hónappal késôbb követte őt hű felesége, Hacu.

Hamvait a tanabei családi templomban helyezték örök nyugalomba. Emlékére minden évben emlékszertartásra kerül sor az ivamai Aiki szentélyben.

(forrás: www.magyar-aikido-szovetseg.hu )